…és elmeséli nekem a fél életét

Na, már megint egy mammer, erre is rá fog menni a fél napom. Az anamnézislap kitöltéséhez persze elfelejtett szemüveget hozni, úgyhogy még fel is olvashatom neki. Na, most meg nem tudja, hogy kell leírni, hogy Clindamycin, tőlem kérdezni. Hát én tudjam, hogy milyen gyógyszert szed? Azt kérdezi, van-e tapasztalata a doktor úrnak. Most erre mit mondjak? Hogy két éve jött ki az egyetemről? Azt mondja, milyen kedves vagyok, és hogy ekkora unokája van, mint én. Hát én meg se szólalok, nehogy biztatásnak vegye, és elkezdje nekem elmesélni a fél életét…

 Találkoztatok már ezzel a jelenséggel?

Akár recepciós vagy, akár fogorvos, ha néhány hónapnál hosszabb ideje töltöd be ezt a szerepet, biztos vagyok benne, hogy igen. De valószínűleg akkor is tudod, miről beszélünk, ha várakoztál már hosszabban a háziorvosi rendelőben az időpontodra.

Igen könnyű elkezdeni bosszankodni azon, hogy a veled egy légtérben tartózkodó idős ember nem hagyja, hogy csöndben üldögélj, olvass, vagy short videókkal szórakoztasd magad.

Minősített eset, ha a munkád hatékony elvégzésében akadályoznak a véget nem érő szóáradattal. Haladni kell, jön a következő páciens, ki kell állítani a számlát, fel kell venni a telefont, nem csevegni vagyunk itt.

„Miért nekem magyaráz? Magyarázzon otthon!”

Fontos azonosítani, megérteni magát a jelenséget. Adott az igény az emberi kapcsolódásra, arra, hogy meghallgassanak minket, hogy valaki értő és odaadó figyelemmel fogadja be azt, amit meg akarunk osztani magunkkal kapcsolatban. Ez az igény ilyen vagy olyan mértékben, de mindannyiunkban ott él.

Adjuk hozzá az egyenlethez azt, hogy az idős emberek elmagányosodása a nyugati világ teljes egészét érintő probléma, hiszen megszűntek a többgenerációs otthonok, az idősek kortárs kapcsolatai pedig az idővel folyamatosan szűkülnek a barátok vagy a háztartás halálával. Az igény azonban annyira alapvető, hogy nem múlik el az életkor emelkedésével. A kapcsolódás terei pedig -egyéb híján- jóformán a szolgáltatószféra képviselőire: pénztárosokra, postásokra, orvosokra koncentrálódnak.

Mit tehetek?

Nyilván nem teheted meg, hogy a munkaidődben végtelen teret biztosítasz minden páciensnek, aki valójában jobban vágyik egy kis beszélgetésre, mint egy új fogsorra. De fontos azt is kihangosítani, hogy ezek az emberek ugyanolyan értékes tagjai a praxisotoknak, mint mások, és nem érdemelnek diszkriminációt, hátuk mögött történő megalázó összemosolygásokat, lerázást. Mit lehet hát tenni, hogyan lesz itt egyensúly?

• Adj egy pici teret, de húzz határokat! Nem baj, ha pár percben meghallgatod a beszédes pácienst, de ez nem nyúlhat a végtelenbe. Egy határozott, de udvarias közbeszúrással biztosítsd az empátiádról, és zárd le a beszélgetést! „Ági néni, nem bántom meg, ha megkérem, hogy a történet végét majd legközelebb mesélje el? Őszintén érdekel, de vár már rám a következő páciens, akinek szeretnék segíteni.”
• Játszhatsz a fizikai térrel is! Ha van lehetőséged, segíthetsz felvenni a kabátját, lassan a kijárathoz sétálni, majd kinyitni neki az ajtót. Az elköszönésig add meg a teljes, értő figyelmet, de tudd lezárni a beszélgetést! (bónusz előny, hogy a várakozó páciensekben is igen jó benyomást keltesz ezzel)
• Soha, de soha ne gúnyolódjatok, nevetgéljetek a kollégáiddal az ilyen pácienseken a hátuk mögött (sem!). A fültanú páciensek számára szörnyű élmény, és legitimálja a rendelőn belül a tiszteletlen magatartást.
• És végül… Nem ördögtől való kicsit szellősebbre hagyni ennek a páciensnek az időpontjait, hogy valamennyi teret azért hagyjunk annak a tevékenységnek is, ami őt igazán elégedett pácienssé teszi.